A TELEPÜLÉS TÖRTÉNETE

1794-ben a megmûveletlen földekre, ahol burjánzott a gaz, a katonai kincstár hódmezôvásárhelyi, szentesi, makói és gyomai református vallású magyarokat telepíttet e helyre, aminek mai neve: Debelyacsa.
A telepítési terv szerint az egyes családok kb. Egy-egy sessióra tarthattak igényt és egy fertalynyi földre házhelynek. Egy sessió 4 fertalyból állot egy fertály 8 és felholdat tett ki.
A hódmezôvásárhelyiek, makóiak, szentesiek közül 12 család kapott 4-5 évi adómentességet, ellenben valamennyi Gyomáról származott család 6 évi adómentességet élvezett, ami eléggé bizonyítja hogy a gyomaiak ügyes diplomaták voltak és a finánc törványt jól ismerték, de az is lehetséges hogy az adómentesség ellenében lemondtak Gyomán viselt nemességükröl.
Az ideérkezett telepesek súlyos feladat megoldása ellôtt állottak. Elsôsorban építeni kellett, hogy legyen fejüket hova lehajtaniuk. Azután utakat kellett építeni, hogy a vidék és az ország többi részével megtalálhassák az összeköttetést.
Aki talán megmosolyogná, hogy az építkezést és utak létesitését súlyos feladatnak minôsítettük, annak emlékezetébe idézzük pontos szájhagyományok alapján, hogy pl. Az országutak szegélyezésére ültetett fákat egész évben ôrizni kellett, a szigorú téli idôben különösen, amikor is sok embernek lefagyott a lába, de helyét egy is el nem hagyta. Mintha csak tudta volna minden kálvinista, hogy ezek az utak lesznek majdan vezérlô kalauzai százezernyi idegennek, akik piacaink és vásáraink hírét messze földre elviszik.
Annál könnyebb feladat volt, szinte magátol adódott a kozség nevének meghatározása.
1768-ban tiszai és marosi szerb határôrök telepedtek meg ezen a helyen, ahol ma Debelyacsa áll. Alig 8 év leforgása alatt már itt is hagyták kedvük vesztetten ezt a nekik sehogyan sem tetszô pusztaságot és egyetlen egy hírmondó Dimitrovics család hátrahagyásával eltávoztak Bácska területére.
A község 1888-ban Torontálvásárhely, majd 1914-es világégés után ismét a Debelyacsa nevet kapta.
Magyarjaink lelkész és tanitók nélkül érkeztek die. Ekkor lelki és szellemi táplálék hiány mutatkozott. Testi épségük és kényelmük biztosításával még nem találtak volna örök helyet ezen a pusztaságon, ha nem gondoltak volna arra, hogy olyan hely is kell, ahol lelkük is megnyukszik.
Elhatározták, hogy Istennek hajlékot emelnek, mely külsejében a kálvinista magyarság erejét mutassa, belsejében pedig a legnagyobb fényesség Isten tronja elé röpítse szivüket, lelküket.
Igy emelkedett a magasba csodálatosan, szép kálvinista templomunk, amelynek 1838-ban történt felszentelése nem más, mint végleges betelepedésünknek méltó befejezése.

AZ EGYHÁZ

Debelyacsa telepesei mindannyian az evangélium szerint refolmált egyháznak a tagjai voltak.
Az egyházi életnek 1794-1799-ig semmi nyoma. Csak 1799-ben május 18-án alakult meg a református egyház, amikor elsô lelkésze Tar János elfoglalta hívatalát. Innen kezdôdött az intenzívebb egyházi élet, amely egészen a legújabb idôkig össze volt fonva a politika és a község életével. Iskolákat például közösen tartottak. Református volt a jelleg, egyházi volt az iskola, melyet a község tartott fenn, a tanítókat is ô fizette. Az iskolára mindik sokat áldoztak, és elsô rangú feladatnak tartották a gyermekek nevelését.
Nagy kár azonban, a határôrvidék idejébôl minden egyházi írat Bécsben maradt. Igy is készültek azonban egyes feljegyzések, amelyek rávilágítanak az egyházi élet eseményeire.
1821.okt. elsô napján a fôtiszteletû és méltóságos Convent Debelyacsát a békési traktus egyházai közé osztotta be.
1834-ben a lélekszám 2500, majd késôb 5000-re emelkedett, de sajnos ma csak 2000 református van.
1883.április 11-én a hódmezôvásárhelyi traktus gyülésén a békési egyházvidék elôljáróinak bejelentették, hogy tiszteletes Keczely Sándor debelycsai prédikátor rövid szenvedés után meghalt és helyébe a lieblingi prédikátor tiszteletes Glöckner Jakab kérte az áthelyezését. Ôt azonban a hívek nem fogadták el, hanem a hívek rittbergi prédikátort Dvorski András idehelyezéséért folyamadtak.

A gondnoki számadások szerint 1,158,000 darab tégla van benne. Az egész épület monumentális, építészeti remek, még a mai modern építészet korában is. Az építômestere Ságok Aladár. A világháború alatt községünkben megfordult orosz hadifogoly, engedélyt kért a templom belsejének megtekintésére, mert amint ô mondotta, fiatal mérnök korában a tanárai, mint az építészet egyik remekérôl emlékesztek meg róla és felhívták rá az iffjú mérnökök figyelmét. A templom homlokán ez a felírás:

"Az Isten lélek és akik ôtet imádják szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják"
János ev. IV. rész 24 v.

A torony magassága a templom falával együtt 68 méter. A toronyra az aranyozott új vörös réz gömb, csillag és vitorlát 1903 augusztus 16-ik napján délután húzták fel. A felszentelését pedig 1903 nov. 15-én tartották meg.
A templomot az egyháztanács 1938 évben telyes egészében átjavította bemeszeltette, a padokat, ajtókat, ablakokat újra festette és villany világítással látta el. A renovált templom felavatása 1938 augusztus 14-én történt a jugoszláv királyságbeli református ker. gyülekezetek és hívek jelenlétében.

A HARANGOK

A mai napig is szóló egyik harang, amely köznyelven déli harang még 1816-ban öntôdött a kozségbe. Sok vihart és csapást kiálott, a templom is leégett mellôle. 1848-ban a szabadságharc idején fogságba is került, két kisebb harangtársával és csak a forradalmi láz lecsendülése után került vissza Szerbiából, Visnjica községböl. Aszájhagyomány szerint Visnjica községben járványos betegségek pusztítotak, ami óta a harang odakerült. Maguk a község lakói kérték a debelyacsaiakat, hogy az elvitt harangot hozzák vissza, mert csapás-csapás után következik a hangja nyomában. Vissza is hozták és régi helyére helyezték. A világháborúban a hadvezetôség, a szép szavú harangot, mint a hadviseléshez szükséges ércet, hadicélokra lefoglalták, a toronyból kiemelte. Egészen 1923-ig üres volt a torony. A harangok levételekor egy orosz hadifogoly szelíden, csendesen eztmondta: "Ti is elvesztetéttek a háborút! Ahol már a harangokhoz nyúlnak, ott minden elveszett."
Az új harangokat egy belgrádi cég rendelte Udinébôl, ahol a mûvészi hangú olasz harangok készülnek.

NÉHÁNY SZÓ A DEBELYACSAI REFORMÁTUS EGYHÁZ DALÁRDÁJÁRÓL ÉS NÔEGYLETÉRÔL

1912 október 31-én megalakult Debelyacsa karitativ egyesülete a "Debelyacsai Református Egyház Nôegylete". Az egyesület Gachal János kezdeményezésére alakult meg.
Az egyesület tagja lehet minden fedhetetlen jellemû nô és férfi, rendes tagul azonban csak nô léphet be.
Ma is még müködik, bár sokkal szerényeb tagszámmal.
Az egylet célja a keresztyén könyörülô szeretet gyakorlása és a keresztyén vallás erkölcsi élet felvirágoztatása, különösen a nôk és gyermekek között.
A kisebbségi kultúra legharcosabb és legproduktívabb tényezôje a dalegylet, mert az ô rendezésükben került a legtöbb színdarab a közönség elé. De nem csak a rendezés terén tevékenykedtek a dalegyleti tagok, mert szereplôk java is tagjai voltak az egyesületnek. Ezt a hatalmas kultúrmunkát, aránylag nem is sok ember végezte, mert mintegy 80-an voltak. Az egyesület háromféle tagságot ismert, dísztagokat, alapító és mûködô tagokat. Külön helysége nem volt, hanem próbáit az otthonban tartották. Nagyon szépen felszerelte már magát a dalárda Vitkay Gyula mûködése idejében. Vitkay Gyula, a híres magyarnóta zeneszerzô 1929-ben magyar nóták pályázatán díjat kapot Pesten.

A VALLÁSOS OTTHON

A vallásos otthon 1927-ben épült, felerészben híveinek pénz, tégla, fuvar és kézi napszám áldozatából. Otthonra talált benne nôegyesületünk, egyházi énekkarunk és minden egyházi intézményünk.
Sôt kemény tél idején, mivel a templom nagyon hideg, még az istentiszteletet is abban tartjuk. Ez a helye az ifjúsági vallásos és kultur elôadásoknak is. Ennek a helynek az áldását különösen gyermekeink és ifjaink élvezik.
A református keresztyén ifjusági munka is 1922-ben, kezdôdött. Elôször csak vallásos irányú volt, fôtengelye a szent írás magyarázása és a zsoltárok éneklése.
Több mint 200 éve él, hisz és remél a hívek sokassága ebben a gyülekezetben.
Egyházunk igazi története tagjainak szívében van megírva.

Copyright © 2005 - 2008 Info Centar - Debeljača